Már gyerekkoromtól fogva fontos szerepet tölt be az életemben a kávé. Mármint inni csak gimnáziumban kezdtem el, akkor is csak azért, mert menő dolognak számított, ha az ember lánya kávézik. De még azelőtt, hogy én magam is elkezdtem volna inni, már fontos emlékek fűződtek hozzá. Nagyon sokszor jártam át a nagyszüleimhez, akik mindig jó erős kotyogós kávét ittak. Én rendszerint ki nem állhattam az illatát, vagyis az akkor nekem még inkább szag volt. Sosem értettem, hogy lehet ezt a fekete löttyöt szeretni, de nagyanyám már akkor mondta, hogy meglásd kislányom, eljön az az idő, amikor te is szeretni fogod. Persze ezt el se tudtam képzelni, de végül így lett. Már gyerekkoromban is feltűnt, hogy a kávézást megelőzte mindig valamilyen kis szertartás, ami már akkor is teljesen rabul ejtett. Azt is láttam, hogy a nagyszüleim vagy a szüleim milyen jókat szoktak beszélgetni egy kávé mellett, így mindig szívesen üldögéltem ott velük. Csak remélni tudtam, hogy ez a szertartásosság egyszer az én életemben is meg fog jelenni.
A kávénak köszönhetem azokat a kapcsolatokat, amik a legfontosabb befolyással bírnak az életemben. Ennek az italnak köszönhetően találtam meg a férjem, és a kávé hozott össze a jelenlegi legjobb barátnőmmel is, valamint ez is mentette meg őt. De ennyire nem szeretnék előre szaladni, el szeretném mesélni, hogyan is ismerkedtünk meg.
Az egyetem alatt egy zsúfolt kollégiumi szobában laktam negyedmagammal, így nem hiszem, hogy nagyon kellene magyaráznom, mennyire nem bírtam nyugodtan tanulni. Éppen ezért mindig eljártam különféle kávézókba, hiszen ott mindig nagyobb volt a nyugalom, mint a szobánkban. Az egyik ilyen tanulós napon szokatlanul nagy volt a forgalom az egyetem melletti kávézóban, mikor én odaértem, már akkor csak egy szabad asztal volt, amire le is csaptam. Nem sokkal később bejött egy fiatal lány, akin láttam, hogy helyet keres, de nem talál. Elég félénk volt, így nem merte megkérdezni, hogy leülhet – e az asztalomhoz, úgyhogy én hívtam oda magamhoz, nehogy ülőhely nélkül maradjon szegény. Leült hozzám, elkezdtünk beszélgetni, de azon a délutánon nem sokat sikerült tanulnunk. A többi pedig már történelem.
Az egyetem alatt a legjobb barátnőm lett, de ez azután sem szakadt meg, hogy mindketten végeztünk a tanulmányainkkal. Bár ő a fővárosban maradt, én pedig egy nyugodtabb élet reményében a férjemmel vidékre költöztem, a kapcsolatot továbbra is igyekeztünk fent tartani. Nem volt olyan egyszerű, de megtettünk minden tőlünk telhetőt, és továbbra is ott voltunk a másiknak, még ha fizikailag nem is. Legalább is én ezt gondoltam. Történt egyszer, hogy a fővárosba látogattam, és mondtam neki, hogy fussunk össze a régi törzshelyünkön egy kávéra, mert jó lenne már találkozni. Bele is ment, úgyhogy a megbeszélt időpontban találkoztunk is a kávézóban. Már amikor odaértünk, láttam rajta, hogy valami nem stimmel, nem olyan volt, mint amire emlékeztem. Beszélgettünk kicsit, majd nem bírtam tovább, és rákérdeztem, hogy van – e valami problémája. Ekkor szakadt át az érzelmi gát.
Elmesélte, hogy nagyon komoly magánéleti válságon megy át, ugyanis a férje nemrég elhagyta egy másik nőért, és ő pedig az alkoholhoz nyúlt. Sajnos már olyan mértékeket öltött a függősége, hogy az alkoholizmus testi következményei is mutatkoztak már nála, de nem nagyon nyújtott neki senki segítséget. Nem tudta, hogy mit tegyen, mert tisztában volt vele, hogy elindult egy olyan lejtőn, ahonnan egyedül nagyon nehéz visszamászni. Nem tudom, hogyhogy akkor, nem sokkal a találkozásunk előtt szembe jött velem egy hirdetés, amely egy 28 napos programról szólt, ahol alkoholistáknak segítenek megszabadulni a démonaiktól. Utólag visszagondolva tényleg minden okkal történik, hiszen nem lehet véletlen, hogy a barátnőmmel való találkozás előtt nem sokkal egy ilyen hirdetés jön velem szembe.
A rehabilitációs program helyszíne egy nagyon csendes, Balaton környéki terület. Mivel köztudott, hogy sokan azért nem vonulnak be hasonló kezelésekre, mert attól tartanak, hogy kitudódik, az intézet garantálja a diszkréciót. Sajnos a társadalmunk nem kezeli túl jól az alkoholizmus kérdéskörét, mert hajlamosak vagyunk arra a végtelenül egyszerű következtetésre, hogy az alkoholisták gyengék, és így próbálnak elmenekülni a problémáik megoldása előtt. Persze a helyzet sosem teljesen fekete és fehér, mindig meg kell vizsgálni a függőség mögött húzódó lelki okokat. Hogy sikeres legyen a gyógyulás, a pácienseket az úton olyan szakemberek segítik, akik rengeteg tapasztalattal rendelkeznek ezen a területen. Amellett, hogy képzett orvosgárda foglalkozik a páciensekkel, és figyelnek arra, hogy egészségügyi szempontból minden rendben legyen, olyan személyek is vannak ebben az intézményben, mint segítők, akik maguk is gyógyult alkoholisták. Szerintem ez azért nagyon fontos dolog, és ez az, ami kiemeli ezt a programot a többi közül, mert a betegeknek nem kell amiatt aggódniuk, hogy lenézik őket, illetve hogy nem értik meg a problémájukat. Hiszen ezek az emberek pontosan tudják, mert ők is ugyanezen a folyamaton már végigmentek.
A másik nagy pozitívum, amit az intézet javára lehet írni, az az úgynevezett utókövetési rendszer. Ennek az a lényege, hogy azon felül, hogy az ott tartózkodás alatt folyamatos megfigyelésben és támogatásban részesülnek a betegek, nagyon fontosnak tartják, hogy a kikerülés után is fenn tudjon maradni a józan életmód. Ennek elérése érdekében olyan eseményeket szerveznek közösen a gyógyultaknak és a jelenlegi pácienseknek, ahol meg tudják osztani a tapasztalataikat, és ezáltal megvédik egymást attól, hogy régi rossz szokásaikhoz visszatérjenek. De nem csak erre koncentrálnak, hanem az intézet felismerte, hogy a családnak is nagyon nagy szerepe van a hosszútávú sikerek elérésében, így őket is bevonják a gyógyulási folyamatba. Ezt azzal érik el, hogy előadásokat tartanak hétvégente a családtagoknak, ami nagyon hasznos dolog önmagában is, de a bevonult páciensnek sem kell a családját nélkülöznie 4 hét erejéig. Így azt hiszem az itt tartózkodás jóval kibírhatóbb, főleg pl. egy családanya számára.
A barátnőm teljesen meg volt döbbenve, hogy én milyen információknak vagyok a tudatában, másrészt meg volt könnyebbülve, mert látta rajtam, hogy nem ítélem el, hanem segíteni akarok neki. Ez csak természetes volt, hiszen attól, hogy nem laktunk egy helyen, még a legjobb barátnőm volt. És egy legjobb barátnőnek azt hiszem, ez a dolga. Mivel a családja mindig is nagyon szeretett engem, a barátnőm megkért, hogy vázoljam fel nekik a helyzetet, ő nem szerette volna. Félt, hogy vagy elítélik vagy pedig elbagatellizálják a dolgot, és egyiket sem szerette volna. Persze nagyon szívesen megtettem neki ezt, és mindkettőnk meglepetésére egész jól fogadták a dolgot, és készen álltak arra, hogy segítsenek bajba jutott családtagjukon.